Kevés közöttünk élő honfitársunk mondhatja el magáról, hogy az 1956-os forradalom során maga is harcolt a szovjet hadsereg ellen Magyarország szabadságáért és függetlenségéért. A Dr. Kenessey Albert Kórházban fél évszázada gyógyító Dr. Rózsa György, a Civitas Fortissima Kör alapító elnöke, az ’56-os Szövetség Országos Elnökségének 86. éves tagja emlékezik vissza a történelmi eseményekre és saját hőstettére.
Az 1956-os szabadságharc középiskolásként, Balassagyarmattól távol érte.
Akkortájt Jászberényben éltem, diákotthonban laktam és a híneves Lehel Vezér Gimnázium humán tagozatának negyedik osztályába jártam. Az intézményt az ország öt legjobb középiskolája között emlegették. Nagyon szeretett és tisztelt osztályfőnökünk az egyik átlagosnak indult szürke hétköznapon véletlenül elszólta magát: „Pesten kitört a forradalom.” Azután már csak a sarok felé fordult és a szemét törölgette.
Hogyan fogadták e hihetetlennek tűnő hírt az akkori tinédzserek?
Miután valamelyest magunkhoz tértünk a meglepetésből, mintegy varázsütésre a forradalom bűvkörébe kerültünk és szünet nélkül nyüzsögtünk. Abban az évben október 23. keddi napra esett, mi pedig az azt követő szombaton döntöttük le a városi szovjet emlékművet. Felejthetetlen volt! Az egész iskola kéz-a-kézben vonult ki a helyszínre, ahol elénekeltük a Magyar Himnuszt, a padtársam elszavalta a Nemzeti Dalt. Természetesen a legszigorúbb tanárunk is velünk tartott, akinek a kezét szorongató fiú egyszercsak felsóhajtott: ” Tessék vigyázni, tanár bácsi, mert ha valami történik, nem fog tudni velünk elszaladni!” „Egy a sorsunk, fiam!” – hangzott a csodás válasz. Ez volt a mi fegyvertelen, csendes „békeharcunk” valódi csúcspontja!
Milyen eseményekben vett részt?
Reggeltől estig a dübörgő forradalomban, meg ahogyan az óvatos felnőttek engedték. Leghamarabb október 30-án utazhattam haza Pestre, özvegy édesapámhoz, fegyveres őrként egy pótkocsis teherautón, amellyel friss kenyeret szállítottunk a nélkülöző fővárosnak. Jászberényben is megalakult, a levitézlett hatalmasságokkal komoly harcban, a Forradalmi Munkástanács, meg az intézmények új vezető szervei. Magunk, azzal a mámoros 17-18 évünkkel, ifjúsági szervezetbe tömörültünk, időnként még gyűlést is tartottunk, és a Nemzetőrség elhivatott tagjaiként szigorú szolgálat keretében felügyeltük a rendet és a közbiztonságot. Időközben szabályos fegyverkezés és főleg a Városi Tanács udvarán szakszerű kiképzés folyt, mert mindenfelől érkeztek hírek a szovjetek egyre leplezetlenebb katonai készülődéseiről. Akárhogy is, néhány napig olybá tűnt, hogy a forradalom győzelmét követően visszatérhetnek a megszokott, nyugodt, dolgos hétköznapok. November negyedikével azonban minden megváltozott. A nagy túlerővel orvul ránk támadó szovjet csapatok rövid idő alatt vérbe fojtották a forradalmunkat.
Jászberényben mi történt?
Az egy szomorú, sajátos történet. Ugyanis a tőszomszédságunkban szovjet laktanya állt, az ott lakó katonákkal éveken keresztül szinte baráti kapcsolatokat ápoltunk. Így aztán a vezetők könnyen megállapodtak abban, hogy a katonák a legfelsőbb parancs értelmében bevonulnak ugyan Jászberénybe, de ha senki nem lő rájuk, ők nem alkalmaznak erőszakot a lakossággal szemben. Moszkva azonban megölette az „áruló” laktanya parancsnokot, és lecserélt csapattal, tankkal és teherautókkal tört a becsapott városra. A támadásra jeladásként már messziről szétlőtték a kereszt helyett nagy értékű koronával díszített, híres templomtornyot, „menetből” elfoglalták a főteret és lőttek, akit értek.
Hogyan reagáltak a gimnazisták?
Percek alatt, mert már készenlétben álltunk. Bár a felnőttek hatóságilag megtiltották az ellenállást, mi a diákotthoni rejtekhelyen kiosztott kézifegyverekkel mégis szembeszálltunk a betolakodókkal. Ezt az esélytelenség miatt többen később is esztelenségnek tartották, de mi halálosan komolyan gondoltuk, hogy észre kell vétetnünk velük, miszerint nekünk az életünknél is fontosabb a Magyarság szabadsága és függetlensége, jobb, ha békén hagynak bennünket és elmennek szépen haza… A kibontakozott tűzharc áldozatokat is követelt, és csak éjféltájban csitult el. Akkor a Zagyva folyó szigetén rövid búcsút vettünk a segítségünkre volt pesti egyetemistáktól, majd mindenki ment a dolgára a fegyverével, és mentette az életét, ahogy tudta, mert bosszúra és megtorlásra számítottunk.
Mit érzett?
Kezdettől mindnyájunkról sugárzott, hogy különleges lelkiállapotba kerültünk. Jómagam azt éreztem, hogy most az egész ország egy emberként próbálja megvalósítani azt az ősi álmát, hogy szabadon és függetlenül éljen. De a mai napig megmagyarázhatatlan számomra az a megdicsőülésszerű, leginkább az elmélyült szerelemhez hasonlítható fennkölt érzés, aminek hatására az életemet is gondolkodás nélkül feláldoztam volna. Ez a leírhatatlan érzés örökre belém ivódott és a későbbiekben felidézve is kárpótolt sok mindenért.
Sajnos nem sok esélyük volt…
Szent igaz. Viszont amikor ránk törtek, azonnal megragadtam a golyószórómat és rohantam harcolni a többiekkel, azokkal, akikkel ekkor váltunk hősiesen elszánt, önfeláldozó, forradalmár bajtársakká. Mi nem „győzni” akartunk, hanem félreérthetetlenül nyomatékosítani az elhatározásunkat. A történelem igazolt bennünket, a mi aprónak tűnő hősködésünk fontos része lett egy világbirodalom összeomlását elindító, hatalmas folyamatnak.
Hogyan menekült meg?
A búcsúzkodás után még az éjjel elmentem az engem még kisiskolás koromban mint félárvát évekig nevelt, máig imádott, drága Kohári Családhoz, akik befogadtak, azzal a feltétellel, hogy átadom nekik a fegyveremet, és három napig ki sem mozdulok a házból. Ők eljártak a belvárosba a dolgok állását felderíteni és a bosszúhadjáratot kipuhatolni. November nyolcadika táján engedtek el a fővárosba, hogy édesapámnál meghúzhassam magam.
Milyen hangulat fogadta Budapesten?
Romok, zűrzavar és elkeseredés. Rengetegen disszidáltak, a legtöbben csak azt kérdezgették egymástól: „Megyünk Nyugatra? Mikor indultok? Hová érdemes?” Én egy sikertelen határátlépési kisérlet után visszamentem a berényi kollégiumba, hogy befejezzem a gimnáziumot.
Nem félt a megtorlástól?
Dehogynem. Szerencsére mint messziről jött kollégistát kevéssé ismertek a városban, és a helyváltoztatásokkal is megnehezítettem a nyomozók dolgát. Voltak iskolatársaim, akik külföldre szöktek, másokat az ország összes iskolájából hosszú évekre vagy véglegesen kitiltottak. Kitűnő érettségivel első kísérletre fölvettek az orvosi egyetemre, amit annak is köszönhettem, hogy a káderlapomon munkásszármazásúnak voltam feltüntetve.
Ez hogyan fordulhatott elő?
Roppant egyszerű és prózai oka volt. Miután édesapámat 1945-ben mint értelmiségit kirúgták az állásából, a mérnöki diplomájától megszégyenítve, a Ganz-Mávag Vagon- és Gépgyárban csak lakatosinasként tudott elhelyezkedni. 1956-ban már tíz éve megbecsült munkás volt…
Kötődik Jászberényhez?
Nagyon is! A fiatalságom felével, az iskolatársaim által, és főleg a nagylelkű Kohári Család révén. Más vonatkozásban tagja vagyok az ’56-os Szövetség Jászsági Szervezete Vezetőségének. Mint az Országos Elnökség tagja, többször mondtam ünnepi beszédet Jászberény Főterén, a forradalmi harcok színhelyén.
Ötvenhatos forradalmárként többször is elmondta, mélységes csalódásként élte meg a ’89-90-es rendszerváltást.
Rossz viccként máig is csak gengszterváltásnak csúfolják az egészet. Sok minden elmaradt, amit rendezni kellett volna, ugyanakkor számtalan megtörtént, aminek nem lett volna szabad. A hőn óhajtott több párt rendszer kártéteményei, a nem is nagyon leplezett bűnpártolás és következmény nélküliség, az eszmeiség, jogosultság, ügykezelések sajátosságai és számtalan egyéb kifogásolni való mellett a legelszántabb karrieristák gátlástalan szélhámosságai, töménytelen hazugság, félrevezetés, külföldön gyalázkodás, országrontás, színtiszta hazaárulás; megannyi gaztett a hatalom és pénz okán…Végeláthatatlan a sor, és megoldás nem remélhető. A Lyukas Zászlót már meg sem említem. A fegyveres forradalmár magyar hősök sokaságának a kiontott vére által megszentelt valósága és jelképe. Ők hozták létre, az övék és senki másé. Nem elorozható, nem osztható, nem „tiszteletbeli”. Valóságos, szent és egyedi. Hozza létre bárki, ha akarja és tudja, az őrá utaló, saját jelképét, és ne mások tollával ékeskedjék!
Szilágyi Norbert
fotó: facebook
