„Ha ez a tehetséges magyar nép összefog, akkor nagyon nagy dolgokra, világrengető dolgokra képes! De ha nem fogunk össze, ha széthúzunk, mint jelenleg, akkor mindig is elnyomnak bennünket, akár Moszkvából, akár Brüsszelből…” – többek között ezt nyilatkozta 12 évvel ezelőtt az 1956-os balassagyarmati események aktív résztvevője. A Gyarmati Hírek 2012. októberi számában megjelent írással tisztelgünk az évekkel ezelőtt elhunyt Koós Béla és a többi gyarmati hős emléke előtt.
Filmbe illő életet tudhat magáénak az a férfiú, aki az utolsó élő résztvevője a gyarmati ’56-os eseményeknek. Az elkövetkezőkben mégsem kalandos életútjával, hanem a szabadságharc és forradalom helyi eseményeivel foglalkozunk. A közöttünk élő, 83 éves Koós Bélával több mint három órát beszélgettünk: lenyűgöző részletességgel, polgári választékossággal idézte fel szinte óráról órára az eseményeket – a legfontosabb részeket ismerhetik meg Kedves Olvasóink az alábbiakban.
Koós Béla 1929-ben született Litkén, apja falusi állomásfőnökként dolgozott, akit 5 évvel később Magyarnándorba helyeztek. Iskoláit Gyarmaton végezte. 1946-ban költöztek Gyarmatra, apját elbocsátották állásából, napról napra éltek. Béla 1948-ban érettségizett, majd a Józsefvárosi pályaudvaron lett órabéres munkás, később távírász, aztán forgalmista Nógrádkövesden. Katonai szolgálatának letöltése után Romhányban, Budapesten, Székesfehérvárott dolgozott forgalmi tisztként. 1955-ben helyezték át Balassagyarmatra, ahol továbbra is a MÁV szolgálatában, de már kereskedelmi tisztviselőként dolgozott. Az ’56-os forradalom leverése után évekig dolgozott Angliában, előbb segédmunkásként, majd szakmunkásként. 1966-tól Dél-Afrikában kereste a kenyerét 3 évig. 1969-ben visszatért Nagy-Britanniába, majd 1972-ben családjával kivándorolt Ausztráliába, ahol előbb szakmunkásként, majd a szükséges képesítések megszerzése után üzemmérnök beosztásban dolgozott nyugdíjazásáig. 1991-ben vízummal, majd 1993-ban véglegesen hazajött. Előbb Egerben élt, majd 1995-ben Gyarmatra költözött. Négy házasságából született három gyermeke, majd hat unokával bővült a család, akikkel napi kapcsolatot tart e-mailen. Napjai jelentős részét az internet előtt tölti, keresi-kutatja az ’56-os eseményekkel kapcsolatos történéseket, amelyeket aztán rendszerez. Naprakész a politikában. Előadást vagy beszámolót azért nem tart, mert erősen megromlott hallása ezt nem teszi lehetővé. Visszahúzódó életet él.
„Október 23-án moziba mentünk a feleségemmel, s mikor hazaértünk, bekapcsoltuk a rádiót, zene volt, de időnként lehetett hallani a fegyverek zaját. Kitört a forradalom! Azt sem tudtam, mit csináljak! Egész éjjel hallgattam a rádiót, de nem tudtam meg sokat. Másnap reggel bementem dolgozni, mindenki fel volt villanyozva, no, most mi történik?!…
…26-án már nem dolgoztunk, de a vonatok még mentek, dél felé kaptam telefonhívást a városi tanácstól, hogy rendeznek egy felvonulást, a vasutasok eljönnének-e? Biztos vagyok benne! Alig tettem le a telefont, hívtak megint. Aztán megint. Az AKÖV, a MÁVAUT, mindenki azt mondta: csatlakozzunk a felvonuláshoz! Paule Laci is telefonált, hogy indulunk mi is, ti is induljatok! Felszálltunk egy lovas kocsira, kezdtem kiabálni: „Magyar címer, magyar haza, minden orosz menjen haza!” Megkezdődött a felvonulás. A városba mentünk, menet közben sokan csatlakoztak hozzánk, lehettünk vagy százötven-kétszázan, mire odaértünk a Tanácshoz. A tanács dolgozói mind kint integettek. Ezek a jelmondatok voltak: „Magyar címer, magyar haza, minden orosz menjen haza!”,” Munkát, kenyeret, Rákosinak kötelet”, „Aki magyar, velünk tart”! Ünnepi, békés hangulat uralkodott, amikor mindenki egyetért, mindeni ugyanazért van ott…
…Elindultunk, hogy ledöntjük a szovjet emlékművet. Rajtam kívül Tósoki, Paule, Miklai, Rigó voltak a hangadók. Természetesen végigkiabáltuk az utat az ismert jelszavakkal. Egyre többen és többen csatlakoztak hozzánk. Mire kiértünk a kórházhoz, voltunk már vagy ezren! És akkor megpróbáltuk ledönteni az emlékművet. Először nem sikerült, de mikor hoztak egy teherautót, már igen. Éljenzett a tömeg! Egy Skotnyár nevű fiú elszavalta a Talpra Magyar-t, aztán a tömeg elénekelte a Himnuszt és a Szózatot. Ilyen felemelő érzést, édes istenem! Mögöttünk a lehullott vörös csillagok, előttünk a szabadság ígérete…
…Másnap csend volt, szervezkedtünk, beszélgettünk, mi lesz, hogy lesz, és jött a hír, hogy a pártbizottság megszervezte, hogy egy forradalmi tanácsot állítanak fel. Én lettem a MÁV küldötte. Az alakuló ülésre a Járási Tanács épületében, ahol most a rendőrség van, került sor. Nem ismertem jóformán senkit. Gyülekezik a nép a színpadon, hát azok meg kik? Pártbizottság, az ávó, a kiegészítő parancsnokság. A küldöttek elkezdtek kiabálni, pfúj, le onnan, takarodj! Elég forró volt a hangulat, úgyhogy nem nagyon ellenkeztek, akit a küldöttek kiszúrtak, azok szépen, egymás után elmentek. Mintegy 20 tag lett a végén a Forradalmi Tanácsban, Daróczi Guszti bácsi lett az elnök. Aztán egymás között megválasztottunk egy végrehajtó bizottságot, akik minden nap üléseztek. Abban benne voltam én is. Ott volt még Leszenyiczki, a Független Kisgazda Párttól, a rendőrség küldötte volt Vizy százados, a határőrség küldötte volt Juhász Aladár, a városi rendőrség küldötte volt László Aladár, a tanács küldötte volt Szabó Sándor. Ezek mind jószándékú és tehetséges emberek voltak. Mindenki azon igyekezett, hogy más és jobb legyen az élet ezek után…
…A lakosság körében eufória volt! Mindenki boldog volt és mindenki jót akart! Mindenki tervezgetett, hogy milyen szép új élet lesz itt. Olyan tiszta szándékok, érzelmek, akaratok voltak! Jártuk a vidéket, toboroztuk a nemzetőröket, hihetetlen, ahogyan az emberek özönlöttek: egymagam 150 önkéntes nevével jöttem haza. De senki nem lett soha beöltöztetve…
…Minden nap összejött a Forradalmi Tanács, volt úgy, hogy délelőtt, délután is tanácskoztunk. Először is elfogadtuk Balassagyarmat város üzenetét a kormányhoz. Aztán fontos volt, hogy újra beinduljon az élet, menjen a munka mindenhol. Gyorsan megalakult a vasúti munkástanács és a vasúti nemzetőrség. Másnap megkaptuk a fegyvereket a Határőrségtől, három-négy ember volt szolgálatban: 6 karabélyunk és 6 géppisztolyunk volt…
… A városban fantasztikus volt a hangulat, hihetetlen volt a lelkesedés! Ez legjobban Mindenszentekkor, november 1-én bontakozott ki: a temetőben rengetegen voltak, ölelgették egymást az emberek, olyan volt, mint egy népünnepély! Végre megszabadultunk az elnyomás alól, szabadok vagyunk! – mindenki erről beszélt…
… November 2-án már tudtam, nem lesz itt szabadulás. A vasúti telefonvonalon már jöttek az üzenetek Hatvanból, Záhonyból: jönnek az oroszok, özönlenek az országba! Gyarmaton még mindig olyan gyermeki bizalom uralkodott, édes istenem: mikor elmondtam, hogy mit hallottam, azt felelte szinte mindenki, nem kell félni, nem lesz itt gond, majd jön az ENSZ, úgysem hagyják, hogy baj legyen…
… Korán keltem 4-én, Nagy Imre mondta a híres beszédet: „a kormány a helyén van, csapataink harcban állnak”. A kormány nem volt a helyén, csapatok nem is voltak, a felkelők harcoltak, meg egy pár esztergomi légvédelmi tüzér. A kommunista hazugság megint kiütközött, hogy még az sem igaz, amit kérdeznek. Mindenki meg volt ijedve, de maga a Forradalmi Tanács ülésezett, de ott is arról beszéltünk, hogy mi lesz, mit csinálunk? Beszéltünk Szécsénnyel, Rétsággal: megvédjük magunkat, ellenállunk?…
… November 5-én, vagy 6-án érkezett meg az első három tank Balassagyarmatra. Ott álltam a tanács lépcsőjén. Dejtár felől jöttek, és a Megyeházánál egy tovább ment, a másik kettő meg befordult a Bajcsy útra, és elmentek a tanács előtt. Lezárt tankokkal jöttek, nem láttunk senkit. Elmentek, valaki már biztos, hogy volt velük, mert az oroszok honnan tudták, hogy hova menjenek?…
… Még mielőtt ide eljutottunk, a kormány felszólítására megalakult az új munkás- paraszt forradalmi tanács. A tanács tagjai majdnem ugyanazok voltak, mint előtte, de kibővítettük 8-10 fővel. Talán november közepén lehetett valamikor az utolsó ülés, amikor megalakultunk, de érdemi munkát az a tanács már nem végzett. Akkor már csak ilyen ilyenekkel foglalkoztunk: megkérdeztem Guszti bácsit, hogy mi lett a nemzetőrségbe jelentkezők névsorával és adataival, akiket például én hoztam Érsekvadkert és Drégelypalánk térségéből? Megnyugtatott: Béluskám, ne idegeskedj, már elégettük azokat az adatokat!…
… A salgótarjáni sortűz után már biztos voltam benne: nincs remény. Itt nem lesz megbocsátás, itt rettenetes megtorlás következik. Már ekkor arra gondoltam, le kell lépnem…
… Végső lökést adott elhatározásomban az a határőr, akivel vidékre jártam, december 11-én: a szüleimnél voltam, s ő bekopott az ablakon. Ennyit mondott: Öcsi, pakolj, mert éjjel jönnek érted! Gyors búcsúzás a szülőktől, feleségtől, s indulás a találkára Herencsényi Pistával és a Nyerges Árpáddal. Nem mentünk az állomásra, mert biztosak voltunk abban, hogy ott várnak, ezért elindultunk Ipolyszög felé gyalog. Amikor megérkeztünk az állomásra, felakasztottam a fegyvert egy akácfára, megvártuk a vonatot, megkérdeztük a kalauztól, hogy vannak-e pufajkások a vonaton, azt mondta, hogy nincsenek, ott maradtak mind Gyarmaton, úgy látszik, titeket kerestek, elég sokan voltak! Felszálltunk a vonatra, elmentünk Vácig, egy másikkal Pestre, aztán nagy nehezen Fehérvárra. Mindenhol segítettek a vasutas kollégák. Aztán Szombathelyig sikerült elvergődnünk, óriási nehézségek árán, az már külön regény, hogy onnan mi történt: leszálltunk Gyöngyösfalu állomáson, ott várt egy vasutas, aki elvitt a határ közelébe…
… Kiértünk a határhoz, egy dombtetőre mentünk és hasalva vártunk, ott ez egyik, ott a másik őrtorony. Telihold volt, várni kellett, felhőkért imádkoztam. Órák múlva végre elsötétedett. Aztán nekiindultunk és átfutottunk a határon. Nem volt kerítés, le volt tarolva. Átmentünk, és akkor valaki megszólalt mögöttünk németül: ahhoz a házhoz menjenek, ahol látják a fényt! Ott aludtunk éjszaka, voltunk legalább negyvenen. Másnap a közeli településen hivatalos okmányokat kaptunk: magyar menekült!…
… 1956-ban megmutatta a magyar nép, hogy semmivel sem alább valóbb, mint a többi náció! És ha ez a tehetséges magyar nép összefog, akkor nagyon nagy dolgokra – világrengető dolgokra képes! De ha nem fogunk össze, ha széthúzunk – mint jelenleg -, akkor mindig is elnyomnak bennünket, akár Moszkvából, akár Brüsszelből…”
Szilágyi Norbert
fotó: facebook
(GYARMATI HÍREK, 2012. OKTÓBER)
Köszönet Ács Zsuzsanna segítségéért!
