Kovács Lacival szemben most már méltánytalannak tartanám az újabb fokozást, e kivételes sportember friss teljesítménye után lenne még bármi jelentősége a „csodálatos-elképesztő-hihetetlen” minősítéseknek? Szorítkozzunk hát a száraz tényekre: a három évtizede egyre nagyobb kalandokat teljesítő Nagy Túlélő újabb produkciója ismét csak főhajtásra készteti a hétköznapi földi halandót.
Mint arról beszámoltunk, augusztus végén 15 óra 44 perc alatt 165 kilométer evezett a Dunán a SUP-on állva egyhuzamban a közismert gyarmati sportkiválóság, ezzel – jó szokásához híven – ismét csak páratlan teljesítménnyel öregbítette jóhírét.
Jól megérdemelt pár napos horvátországi pihenőre készült kedvesével, ám a tengerpart forró homokja helyett a hűvös Németalföldet választotta Laci.
A kulcsszó ezúttal is a kihívás volt. Egészen pontosan: A Végső Kihívás. Ugyanis ez az elnevezése annak a hollandiai viadalnak, amelyet immáron 12. alkalommal szerveztek meg és Európa egyik legkeményebb erőpróbájaként emlegetnek.
A helyszín az egész kontinensen egyedülálló, természeti csoda Frízföld, ahol több óriási tó fekszik, ezeket pedig vízi utak, csatornák kötik össze, így semmi sem akadályozza a zökkenőmentes haladást, ezért vitorlások, evezősök paradicsoma.
200 kilométer, 11 városon át, megállás nélkül.
SUP-on evezve.
Mindezek ismeretében semmi meglepő nincs abban, hogy Laci rajthoz állt.
A szervezők 36 órás szintidőt írtak elő, 40 kilométerenként ellenőrző pontokat állítottak fel, de GPS-en keresztül is figyelték a versenyzőket, hogy baj esetén motorcsónakon minél gyorsabban a helyszínre érkezhessenek. Kísérő minden indulónak kötelező volt, Lacinak párja, Ami segített.
Emberünk szombat délelőtt 10 órakor indult és másnap este 7-kor ért célba, 33 órás eredményével a 13 (szóló) induló közül ötödikként végzett, öten feladták a küzdelmet, ketten szintidő után értek célba.
200 kilométer, megállás nélkül, 33 óra a SUP-on evezve.
A kivételes történetet tovább erősíti, hogy Laci a verseny kapcsán jótékonykodott is, gyűjtést rendezett Böjte Csaba Dévai Szent Ferenc Alapítványának, mivel évek baráti kapcsolatot ápol a Testvérrel, gyakran tart előadásokat Erdélyben a gyermekeknek.
Természetesen megkérdeztük a főszereplőt is.
„Tudtam, hogy ez egy egészen különleges esemény, ezért nem akartam kihagyni, és nem is csalódtam benne. Ugyan engem már évek óta egyáltalán nem érdekel a versenyzés, más kihívásokat keresek, de sokat tanultam és tapasztaltam, amelyeket hasznosítani tudok a jövőben az expedícióim során.
A monotonitással most sem volt gondom, az időjárás is kellemes 20 fok körüli volt, ám a gyakran feltámadó rendkívül erős szél alaposan megnehezítette a dolgomat. Egy SUP-osnak a szél a legnagyobb ellensége. Gyakran előfordult, hiába eveztem, mert teljesen lefékezett, máskor az oldalról fújó szinte belökött a nádasba. Azt hittem, egy idő múlva megszűnik, de nem, mindig gyilkosul jött és jött. Nem véletlen, hogy a hosszú távú SUP-os többszörös világbajnok, egy legendás fickó pár óra múlva kiszállt, mint utólag elmondta, elege lett, nem fog ennyit küszködni a bolond idővel.
Nekem az éjszaka volt a legnehezebb, hiába van lámpád, nagyon nehéz így állva maradni. A sötétben sokat segített, hogy közben Steve Coleman és Miles Davis korszakos jazz zenészeket hallgattam.
Elégedett vagyok szereplésemmel, bár harmadik is lehettem volna, ha egyszer a vízi labirintusokban el nem tévesztem az utat. De hát én már jó ideje nem az eredményekre figyelek, hanem arra, mit adott nekem az erőpróba. Sokat. Volt, amiben megerősített, volt, amire figyelmeztetett. Nem mondhatom, hogy nem fáradtam el, bár a cél után a határtalan öröm eltompít minden mást, aztán reggel már rájössz, mi minden fáj, főként, hogy a SUP-on evezve teljesen más, kevésbé használ izomcsoportok dolgoznak, mint a futáskor vagy a bicajozáskor. A hát és a lapocka körüli izmok tudnak ám fájni…
Mondjuk az se volt túl kellemes, hogy kedvesemmel autóval jöttünk haza Hollandiából, 19 óra vezetés egyhuzamban nem egy könnyed buli, de hát valamit valamiért. Másnap otthon már elmentem futni, hogy regenerálódjak, az alváshiány kicsit fáraszt, de egy hét múlva újra a régi leszek.
Az egész történet életre szóló élményekkel feltöltött, a kiváló szervezést, a holland emberek szeretetét, a varázslatos környezetet soha nem feledem. És hogy még jótékonykodni is tudtam-tudtunk, amiért mindenkinek köszönet, az már csak hab a tortán. Nagy kaland volt! Ugyan a viadal A Végső Kihívás elnevezéssel fut, de bátran mondhatom, számomra messze nem volt az…”
Szilágyi Norbert
Fotó: facebook
